Ebben az időszakban egyre több indíttatásunk és lehetőségünk van jótékonykodni. Miért jó ez? És miért fontos, hogy a gyerekeket is bevonjuk ebbe? Saját történetet hoztam a kérdés megválaszolására. Egy mini karitatív akció lelki hozadékai, játékok Bécsből Szovátára.
MIÉRT PONT BÉCS?
Amikor még Ausztriában éltem, nagyon szembetűnő volt a gyerekek elhalmozása. Játékokkal, ruhákkal és tárgyakkal. Nyilván minden szülő a lehető legjobbat szeretné a gyerekének, és ahol nagyobb az anyagi keret, ott több tárgy gyűlik össze, és több lesz a felesleg is… hozzá lehet szokni a látványhoz, de nem könnyű ezek mellett jó szívvel elmenni. Kallódó, a kis gazdájának örömet nem okozó, felesleges anyagi dolgok mellett, amikor az ember tudja, hogy mennyi hiány van a világ rengeteg más pontján.
MIÉRT PONT SZOVÁTA?
Jogos a felvetés, hogy minek ilyen távolságban új helyet keresni néhány játéknak. Rászorulókért – sajnos – nem kell messze utazni. Ennek inkább lelki mintsem racionális okai vannak.
Az egyik a családi kötődésem Székelyföldhöz: felmenőim egy része innen származott, a második világháború előtt szöktek át Budapestre.
A másik ok Böjte Csaba hatása: nekem nagyon inspiráló és példaértékű a munkája. Néhány gondolata pedig évek óta meghatározó jelentőségű számomra.
HOGYAN JÖTT LÉTRE?
Hát, talán nem meglepő, de elég egyszerű dolgom volt. A hozzám legközelebb álló három ausztriai családnak beszéltem az ötletemről, és kértem őket, hogy a gyerekekkel együtt válogassanak ki olyan játékokat, amiket szívesen elajándékoznának árva gyerekeknek. Én még hozzátettem azokat a kreatív eszközöket, pénzt, és kész is volt a csomag.
MILYEN HATÁSSAL VOLT AZ ADOMÁNYOZÓ GYEREKEKRE?
Természetesen nagyon számított, hogy milyen korú a gyerkőc. Volt, aki olyan kicsi volt, hogy nem fogta fel az egészet. Egy akkor két és fél éves fiúcskánál éreztem, hogy azt nem érti, hogy kinek adja a megunt játékait, de ő maga nagyon büszke volt az adni tudására. Nem vártam igazán semmit, és nagyon megérintett ez a reakció. Mennyire mélyen bennünk van ez…
A nagyobbaknál (4+) pedig egyértelműen látszott, hogy nagyon mélyen megértettek valamit abból, hogy milyen szerencsések. Nekik az a természetes, ami őket körülveszi, és ez így van jól. De tapintatosan megmutatni nekik a világ másik szeletét is, szerintem nagyon fontos. Őket napokig foglalkoztatták az árva gyerekek, és a maguk szintjén rengeteget felfogtak a sorsok különbségéből.
A játékokat én vittem, nyilván nehezen lett volna megoldható, és akkor nem is volt cél, hogy ők is találkozzanak az ajándékozottakkal. Csak elképzelni tudom, milyen intenzív hatása lett volna egy ilyen találkozás a kis lelkükre.
MILYET HATÁSSAL VOLT A GYEREKEKRE, AKIK KAPTÁK?
Természetesen örültek a játékoknak. Főleg azoknak, amikkel rögtön tudtunk is együtt játszani. Rajzoltunk, szappanbuborékot fújtunk, aztán pedig a javaslatukra a többi játékot hagyták máskorra (vajon maguktól ennyire bölcsek?), aztán pedig estig fogócskáztunk és beszélgettünk. Összességében az volt az érzésem, hogy azon a délutánon kb. 30%-ot jelentett, hogy játékokat kaptak és 70%-ot, hogy valaki új jövevény csak velük játszott, rájuk figyelt.
SAJÁT SZEMSZÖG, SAJÁT ÉRZÉSEK
Nagyon izgultam, amikor Szovátára értünk. Izgultam, hogy örülni fognak-e, hogy tetszik-e nekik, és hogy egyáltalán hogy fogadják, hogy idegenként beállítok. Minden pozitív várakozásomat felülmúlták ezek a kis emberek! Babysitterként, aupairként és nannyként nem egy gyerek szívébe loptam be magam. De ez sokszor nehezen ment. Néha hónapokig tartott a bizalom kiépítése. Az szovátai gyerekeknek ez kb. 2 percig tartott. Nyilván ki vannak éhezve a figyelemre. Bár családhoz hasonló kis közösségekben élnek, és ahogy láttam, minden kis lélekre odafigyelnek, és nagyon hitelesen nevelik őket.
Nagyon megható, hogy olyan gyerekek, akiknek ilyen piciként ennyit kellett csalódniuk, ennyi fájdalmon mentek keresztül, ilyen nyitottak és így tudnak kapcsolódni. Ez számomra tényleg egy csoda!
Közhelyes lenne a „jobb adni, mint kapnival” zárni a bejegyzést, de tényleg, mit mondjak? Több, mint egy éve történt ez. Jó eséllyel már minden gyerek elfelejtette az egészet, nem gondolnak rá, bennem pedig még dolgozik ez, és újra és újra erőt kapok ettől nagyobb tervekhez.
Ha van saját történeted ezzel kapcsolatban, amit szívesen megosztanál, írd meg kommentben vagy a hello@veru.hu-ra! Várom :)!
Képek: Unsplash és saját fotók.